Már
az Állatkerti barlang moziban megkaptam a jelzést /film az 53-as
hódításról/, de sokáig nem tudtam, hogy ez nekem szól, mert előbb
még le kellett győznöm a tériszonyomat. Aztán még eltelt néhány
évtized, mire elkezdtem járni a hegyekbe. Magától értetődően
élveztem ezt a megterhelést, amely már akkor több volt, mint egy
sportos életet élő ember élménye. Mindannyiszor megtisztultam
lelkileg, amikor felértem egy csúcsra, hágóra. Izzadság csorgott
arcomon, vagy jeges szél borotvált, de a hegytetőn állva közelebb
kerültem az istenekhez. Aztán ahogy egyre magasabbra jutottam, a
csúcsra jutás élménye úgy lett egyre felkavaróbb.
50 éves koromban jó barátomat
az Everest alaptáborba hívtam, de akkor ő még nem tartotta ezt
indokoltnak. Eljött velem a Himalájába, de ott a trekkingelés mellé
a buddhizmust kaptam ajándékul. 3 év múlva Peru, Andok, inkák,
szintén Péter barátommal, majd tavaly teljesült régi vágyam, az
Everest alaptábor és a Kala Patthar. Ide már barátom nem jött velem.
Talán elengedett, vagy egyedül küldött…
Több, mint fél évet
készültem, részben fizikai, erőnléti edzésekkel, részben lelkileg,
többször elképzelve a Nagy Hegy látványát és felidézve a magaslati
betegség tüneteit, a mászások kimerítő élményét, amely nem egyszer
egy kérdéssel ért véget: mit is keresek itt valójában, ennyi
szenvedést vállalva. Persze mindezek végén egy nagy örömöt is
éreztem, a leküzdött magaslat meghódítását, a lélek ottani
szárnyalását. És ez jó volt. Utazásom előtt negyed évvel tervembe
édesanyámat is beavattam, aki féltve ugyan, de mégis kíváncsisággal
vegyesen keresgélte velem együtt a térképen a világ legmagasabb
hegyeit. Egy hónapra rá ő hirtelen elment és itt hagyott magamra, a
felkészülés kritikus szakában. Magam sem tudom, miként, de végül
elutazásom előtt egy héttel szeretteimnek bejelentettem, hogy készen
állok az útra.
Az
Út tökéletes volt. Olyan csapatot kaptam, amilyenre szükségem volt.
A mászás egyszer sem volt lelkemet elcsigázó. Nem kérdeztem
magamtól: miért vagyok itt. A magashegyi betegség természetesen
bejelentkezett, de tudatosan sokat ittam, és nem ijedtem meg az
ólmos fáradtságtól, az egyre jobban beszűkült tudatállapottól,
amikor már csak egyetlen gondolatod az előtted lépkedő társ
cipőjéhez mért távtartás. Több éjszakán át nem jött álom a szememre,
néha fulladtam is fekvés közben, de ilyenkor sem váltam
türelmetlenné, elhittem, hogy ennek így kell lennie akkor és ott.
Megtaláltam a saját tempómat, ritmusomat, sikerült a szakmámat is
feledni, amelyben társaim is segítettek. Megfogadták kérésemet, hogy
ne legyenek betegek, mert én nem orvosként jöttem.... Mégis
gyógyíthattam, a meghallgatás útján. Az időjárás is kegyeibe
fogadott. A Hegy látványa rabul ejtett és egyre csak vonzott, emelt
magához. Én pedig másztam a kitűzött cél szerint, miközben
megértettem a legegyszerűbb és ugyanakkor legkegyetlenebb
törvényeket. Az élet akkor nagyon egyszerűnek és felemelőnek tűnt.
Végre megnyíltak bennem a lélek csatornái, az alaptáborból
visszatérve zokogva vettem búcsút édesanyám szellemétől, a
csúcsomra, a Kala Pattharon pedig én léphettem fel legelőször….
Többen
kérdezték tőlem mostanában, hogy hová megyek legközelebb. A válaszom
pedig még engem is meglepett: nincsenek terveim. És ez határtalanul
megnyugtat. A Hegyen töltött idő alapjaiban formált át, szabadabbnak
érzem magam. Ezzel együtt távolodnak tőlem többen is szeretteim
közül, akikre nem neheztelek, elfogadom és nem befolyásolom az ő más
irányt vett útjukat. Nagyon sok lelket veszítettem, bizonyos
barátságok is recsegnek-ropognak, de az egyre mélyülő magány érzése
tartalmasabb életet ad számomra. És nagy-nagy fényes csend élményét.
Végszóként álljon itt egy
idézet Johann Wolfgang Goethétől:
„Ha van egy álmod, kezdd el. A
vakmerőségben van zsenialitás, erő és varázslat.”
Szívből kívánom mindenkinek, hogy
találja és mássza meg a saját hegyét....
/Dr. Solymosi Péter