50 éves koromban jó barátomat az Everest alaptáborba hívtam, de akkor ő még nem tartotta ezt indokoltnak. Eljött velem a Himalájába, de ott a trekkingelés mellé a buddhizmust kaptam ajándékul. 3 év múlva Peru, Andok, inkák, szintén Péter barátommal, majd tavaly teljesült régi vágyam, az Everest alaptábor és a Kala Patthar. Ide már barátom nem jött velem. Talán elengedett, vagy egyedül küldött…

   Több, mint fél évet készültem, részben fizikai, erőnléti edzésekkel, részben lelkileg, többször elképzelve a Nagy Hegy látványát és felidézve a magaslati betegség tüneteit, a mászások kimerítő élményét, amely nem egyszer egy kérdéssel ért véget: mit is keresek itt valójában, ennyi szenvedést vállalva. Persze mindezek végén egy nagy örömöt is éreztem, a leküzdött magaslat meghódítását, a lélek ottani  szárnyalását. És ez jó volt. Utazásom előtt negyed évvel tervembe édesanyámat is beavattam, aki féltve ugyan, de mégis kíváncsisággal vegyesen keresgélte velem együtt a térképen a világ legmagasabb hegyeit. Egy hónapra rá ő hirtelen elment és itt hagyott magamra, a felkészülés kritikus szakában. Magam sem tudom, miként, de végül elutazásom előtt egy héttel szeretteimnek bejelentettem, hogy készen állok az útra.

Az Út tökéletes volt. Olyan csapatot kaptam, amilyenre szükségem volt. A mászás egyszer sem volt lelkemet elcsigázó. Nem kérdeztem magamtól: miért vagyok itt. A magashegyi betegség természetesen bejelentkezett, de tudatosan sokat ittam, és nem ijedtem meg az ólmos fáradtságtól, az egyre jobban beszűkült tudatállapottól, amikor már csak egyetlen gondolatod az előtted lépkedő társ cipőjéhez mért távtartás. Több éjszakán át nem jött álom a szememre, néha fulladtam is fekvés közben, de ilyenkor sem váltam türelmetlenné, elhittem, hogy ennek így kell lennie akkor és ott. Megtaláltam a saját tempómat, ritmusomat, sikerült a szakmámat is feledni, amelyben társaim is segítettek. Megfogadták kérésemet, hogy ne legyenek betegek, mert én nem orvosként jöttem.... Mégis gyógyíthattam, a meghallgatás útján. Az időjárás is kegyeibe fogadott. A Hegy látványa rabul ejtett és egyre csak vonzott, emelt magához. Én pedig másztam a kitűzött cél szerint, miközben megértettem a legegyszerűbb és ugyanakkor legkegyetlenebb törvényeket. Az élet akkor nagyon egyszerűnek és felemelőnek tűnt. Végre megnyíltak bennem a lélek csatornái, az alaptáborból visszatérve zokogva vettem búcsút édesanyám szellemétől, a csúcsomra, a Kala Pattharon pedig én léphettem fel legelőször….

Többen kérdezték tőlem mostanában, hogy hová megyek legközelebb. A válaszom pedig még engem is meglepett: nincsenek terveim. És ez határtalanul megnyugtat. A Hegyen töltött idő alapjaiban formált át, szabadabbnak érzem magam. Ezzel együtt távolodnak tőlem többen is szeretteim közül, akikre nem neheztelek, elfogadom és nem befolyásolom az ő más irányt vett útjukat. Nagyon sok lelket veszítettem, bizonyos barátságok is recsegnek-ropognak, de az egyre mélyülő magány érzése tartalmasabb életet ad számomra. És nagy-nagy fényes csend élményét.

        Végszóként álljon itt egy idézet Johann Wolfgang Goethétől:

„Ha van egy álmod, kezdd el. A vakmerőségben van zsenialitás, erő és varázslat.”

Szívből kívánom mindenkinek, hogy találja és mássza meg a saját hegyét....